Bizony a Bea,
a Bea bejáró,
Pomáz-Pest között
ingázik tehát.

 

Homlokát rányomja sokat
az ablak üvegére Bea,
bá-bá-bámul,
hogy fut a táj.

A dal negyedéhez elért,
                    D/Dm
megismertük Beát,
                                D/Dm
ismerjük a HÉV-et és Pomázt,
             Hm                    C
hát ismertessük, mi bántja Beát,
       G
mi a baja.

 

Beának baja,
hogy Pomáztól Pestig,
Pest és Pomáz
között csak úgy,
egymaga mindig,
sejtelme sincsen,
hogy létezem,

 

plusz én se Beát,
a bejáró Beát
még véletlenül
sem ismerem.
Robog a HÉV.

 

Felénél vagyunk a dalnak,
tudjuk, hogy Bea nélkülem él,
tudjuk, hogy ezért nem boldog,
tehát e dal
látszólag még
egyszerű dal.

De menjünk csak tovább,
s nézzük meg Beát,
mint cseppben
a tengernyi tragédiát.

 

Ugyanis Bea
nemcsak engem nem ismer,
hanem még számos személyt
és számos egyéb,
és számos egyéb,
nagy horderejű
sok eseményt.

 

Bajban van Bea,
tájékozatlan,
s viszi a HÉV,
ott ül egymaga.

 

Vége hát úgy van a dalnak,
hogy Bea alulinformált marad,
ingázik ide és oda,
és alulinformált marad.

Formált marad.

Bizony Bea,
a Bea bejáró,
bá-bá-bámul,
hogy fut a táj.

 

S így vagyok én is,
be-be-bejáró,
ki bá-bá-bámul,
hogy fut a táj.

 

És így van mindenki,
be-be-bejáró,
bá-bá-bámulunk,
miért fut a táj.